Az őrangyal

Mikor legutóbb bejegyzést írtam, ismét ígéretet tettem arra, hogy jönnek majd tőlem novellák, Star Wars témában, meg más témában is. Ez a mostani a más kategóriába tartozik.

Ezt a novellát valójában egy éve akartam megírni, de akkor még nem volt kellőképpen kidolgozott, így halasztottam. Aztán idén elég sok minden történt velem, kevés volt a szabadidőm, így csak toltam a dolgot, de sosem feledkeztem meg erről az ötletről, és most végre megírtam.

Ez a történet eléggé komoly témát feszeget, és eléggé komor hangvételű, szóval aki épp nagyon boldog karácsonyi hangulatban van, talán jobb, ha később olvassa el. A sztori a személyes élményeimen alapul, a "főhős" is az én nevemet viseli, de azért jelentős mértékben fikció, ezt jó ha tudjátok. Nem is szaporítom a szót, íme:

Az őrangyal

A fiatal férfi lassan fellépett a tízemeletes ház tetejének peremére, és bizonytalanul megállt. A lábai kissé remegtek, a szíve zakatolt, az arca szinte égett, úgy ki volt pirulva. Egy pillanatra behunyta a szemét, és hatalmasat sóhajtott. Ez kissé megnyugtatta. Némán nézte az alant elterülő város éjszakai fényeit, közben csak úgy kavarogtak a gondolatai. De ahogy ott állt, a hűvös szélben, ami a magasban fújt, ez a kavargás lassan megszűnt. Döntött. Vett egy mély lélegzetet, és...

- Jól meggondoltad? - kérdezte egy hang.

A fiatalember inogni kezdett a vékony peremen, és a kezeivel kellett egyensúlyoznia, nehogy leessen. Végül nagy nehezen visszalépett a tetőre, majd a közelben lévő kéménynek támaszkodva kissé előrehajolt, és mély lélegzetvételek közepette így szólt:

- A kurva anyád! Majdnem leestem.

- Miért, nem ez volt a cél? - replikázott a hang. - Egyébként meg, ez most komoly, Pityu? Tényleg pont karácsony szenteste akarsz öngyilkos lenni? Ez annyira sablonos. Tőled azért valami kreatívabbra számítottam.

- Ki a fasz vagy te? - kérdezett vissza Pityu, miközben megfordult, hogy szemügyre vehesse az illetőt, aki megzavarta.

- Az őrangyalod - jött a válasz.

„Hogy ki?” - akarta kérdezni Pityu, de amikor meglátta a fickót, a torkán akadt a szó. Egy ránézésre hozzá hasonló korú férfi állt előtte, aki kopott farmernadrágot, bőrkabátot és olyan kalapot viselt, mint Indiana Jones a filmekben. Arca pedig rendkívüli módon hasonlított Ríviai Geraltéra...

- Az őrangyalod, Pityu - válaszolt „Geralt” a csupán gondolatban feltett kérdésre. Pityunak csak most tűnt fel, hogy a fickó a nevén szólítja, és már épp szóvá akarta tenni, de ő megelőzte. - Igen, tudom a nevedet. Mindent tudok rólad. A teljes neved Király István, 1980. december 8-án 11 óra 38 perckor születtél a budapesti Szent János kórházban... De ezt egy mezei hivatalnok is tudja, és amennyire ismerlek, valami komolyabbal kell előállnom, hogy meggyőzzelek arról, valóban az vagyok, akinek állítom magam. Legyen valami személyes, amiről csak te tudsz. Például, amikor térden állva mondtál köszönetet Istennek a klotyóban, valójában a nagy semmiért; vagy amikor csalódottságodban elégetted a Kingának írt szerelmes verseidet, vagy... Hogy honnan tudom mindezt? Születésed óta veled vagyok. Tudod, ez az őrangyalok dolga. De most már hagylak szóhoz jutni, mert ahogy elnézem, a gondolatolvasás kezd kissé felidegesíteni téged. Ja, igen, a gondolatolvasás képessége is bizonyíték arra, hogy... De most már tényleg befogom.

Pityu gyanakodva mérte végig az őrangyalt. Azt biztosra vette, hogy nem normál halandó emberrel áll szemben. Már önmagában az, hogy a fickó a tetőn volt, ezt bizonyította. A feljáró, amit alaposan eltorlaszolt, mikor feljött, most is ugyanúgy lezárva állt, más út pedig nem volt a tetőre. A gondolatolvasás és a személyes élményeinek ismerete is amellett szólt, hogy nem evilági lénnyel van dolga. Némi morfondírozás után úgy döntött, a végére jár ennek. Végül is, neki már minden mindegy volt.

- Ez mind nagyon szép - szólalt meg végül. - De mindaz, amit elmondtál, csupán azt bizonyítja, hogy valamiféle természetfeletti lény vagy. Honnan tudjam, hogy nem egy gonosz teremtménnyel állok szemben?

- Mondjuk abból, hogy le akarlak beszélni az öngyilkosságról? - jött a válasz.

- Ez nem bizonyít semmit. Mi van, ha pont azzal akarsz kínozni, hogy rábeszélsz, folytassam az életem, ami aztán csak további szenvedés lesz? Az igazán gonosz lenne.

- Veled aztán nincs könnyű dolgom. De erre számítottam. Hm. Úgy látom, nincs más megoldás, meg kell mutassam az igazi valómat. - Az őrangyal egyik pillanatról a másikra közvetlenül Pityu előtt termett, és kezét a férfi homlokára helyezte. - Ez most kicsit furcsa érzés lesz - mondta. Pityu előtt elsötétült a világ, majd hirtelen vakító fény vette körül. Olyasmit érzett, amit korábban még soha. Hihetetlen volt számára, de az őrangyalból szeretet áradt. Színtiszta szeretet. Az egész néhány másodpercig tartott csupán. Az őrangyal elvette a kezét a homlokáról, Pityu pedig hátratántorodott. Vagy fél percig csak állt dermedten, végül megszólalt:

-Rendben. Hiszek neked. Mit akarsz, őrangyal?

-Szólíts nyugodtan Geraltnak. Ha már úgy nézek ki, mint a híres vaják. A még fel sem tett kérdésedre válaszolva, azért az ő arcát viselem, mert mi őrangyalok azon ritka alkalmakkor, mikor megjelenünk védencünk előtt, próbálunk olyan kinézetet ölteni, ami szimpatikus számára. Te pedig ugyebár nagy vajákrajongó vagy, így adta magát, hogy...

- Ne tereld a szót! - vágott közbe Pityu. - És fejezd be a gondolatolvasást! Idegesít.

- Oké, oké. Mint már mondtam, azért vagyok itt, hogy lebeszéljelek az öngyilkosságról. Az őrangyalok dolga az, hogy megóvják az emberek életét.

- Hát, akkor nem végzitek valami túl jól a munkátokat. Elég sok ember hal meg például balesetben, és nem egy önkezével vet véget életének.

- Megtesszük, amit tudunk - vonta meg a vállát az őrangyal. - De korlátozott a hatalmunk. És nem tudjuk az embereket a saját döntéseiktől és hülyeségüktől megvédeni. Ha valaki részegen ül a volán mögé, ne csodálkozzon, ha föltekeredik egy fára.

- És mi van az öngyilkosjelöltekkel? Mindegyiküknek megjelentek? Mert én még sosem hallottam olyan történetet, hogy valaki meg akarta volna ölni magát, de az őrangyala lebeszélte.

- Őrangyala válogatja. Meg a személytől is függ. Nem mindenkin lehet ily módon segíteni. Van, aki, ha megjelenne előtte az őrangyala, megijedne, és pont azért ugrana le a tetőről. És van olyan, akit egy őrangyal sem tudna meggyőzni. Te fogékony vagy a természetfeletti dolgokra, és észérvekkel lehet rád hatni. Ezért tettem próbát nálad. A másik dologra válaszolva, azért nem hallottál ilyen történetet, mert azok, akik találkoznak az őrangyalukkal, később nem emlékeznek rá. Te sem fogsz, ha végül úgy döntesz, hogy mégsem végzel magaddal. Tudod, ez úgy működik, hogy...

- Elég volt, „Geralt”! - szakította félbe Pityu az őrangyalt. - Most már térjünk a lényegre! Mert már rohadtul idegesít a szófosásod. Pontosan hogyan akarsz meggyőzni?

- Megmutatom neked a jövőt.

- Na, várjunk csak. Karácsony van, megjelenik egy „szellem”, hogy megmutassa a jövőt... Mi ez, valami elbaszott Karácsonyi ének? „Ez most komoly, Geralt? Ez annyira sablonos. Tőled azért valami kreatívabbra számítottam” - idézte gúnyosan Pityu az őrangyal korábbi szavait. - És egyébként, akkor mi van a múlttal meg a jelennel?

- Jaj, de vicces... - fintorodott el „Geralt”. - De igen, a hasonlat nagyjából helytálló. Úgy érzem, a múltaddal és a jeleneddel kellőképpen tisztában vagy, csak éppen rosszul értékeled ki azokat. Hiába mutatnám meg újra, azzal nagy valószínűséggel nem változna semmi. Ugyanúgy látnád a dolgokat, mint most. Másfelől, a múltad és a jelened tényleg nem valami fényes. És ugyebár a cél az, hogy lebeszéljelek az öngyilkosságról. Ezért megmutatom neked a jövőt. Illetve egészen konkrétan a lehetséges jövők közül egyet. Mielőtt megkérdeznéd, azt a jövőt mutatom meg, ami akkor következik be, ha leugrasz a tetőről. Hogy miért pont azt? Ez nagyon egyszerű. Az az egyetlen biztos jövőalternatíva. Ha életben maradsz, a további döntéseid függvényében több ezer jövő lehetséges. Csak egy dolog a biztos: hogy mi történik akkor, ha meghalsz. Minden más rendkívül bizonytalan. És amennyire téged ismerlek, olyan dolgokkal nem lehet meggyőzni, melyek bekövetkezésének valószínűsége nem üt meg egy bizonyos szintet...

- Az istenedet! - csattant fel Pityu ingerülten. - Nem tudnál tőmondatokban válaszolni?!

- Az „istenemet”? - kérdezett vissza az őrangyal kínosan kihangsúlyozva az „isten” szót.

- Na jó, ez elég hülyén hangzott - ismerte be Pityu. - De most már tényleg térjünk a lényegre. Pontosan mit fogsz megmutatni, illetve kit vagy kiket?

- Okos... - mosolyodott el elismerően „Geralt”. - Nos, korábban sokat hallgattam a sirámaidat arról, hogy az életed egy nagy csőd, sem a magánéletben, sem a munkában nem tudsz egyről a kettőre jutni. Ezért ezzel a két dologgal kapcsolatban fogunk felkeresni egy-egy személyt. De előtte még meglátogatjuk a számodra legfontosabb embert. Látod, végül mégiscsak összejön a történet hármasa: igaz, csak egy „szellem” jött, de az három helyszínre visz el... - kezdett bele az őrangyal, de látva védence szúrós tekintetét inkább visszafogta magát. - Oké, oké. Szóval három személyt keresünk fel a jövőben, azután, hogy meghaltál. Ők természetesen nem fognak látni vagy hallani minket, csak mi őket. Van kérdés?

- Honnan tudjam, hogy nem versz át? Hogy nem egy hamis jövőképet mutatsz?

- Azt nem tehetem. Tiltja a szabályzatunk. Tudom, ez számodra most kevésnek hangzik, de be kell érned ennyivel. Bármit is fogsz látni, bármit is fogok mondani, az mind igaz. Nem hazudhatok.

- Rendben - törődött bele Pityu. Akkor vágjunk bele!

Egyik pillanatról a másikra a tető és a város eltűnt, és Pityu egy átlagos panellakás egyik szobájában találta magát, egészen pontosan a hálószobában. Középen egy ágy állt, melyen a barátja, Emese hasalt. A Pityunál alig pár évvel idősebb nő az előtte heverő laptop képernyőjét bámulta. Olvasott valamit. Ahogy haladt előre a szövegben, arca elkomorult, majd döbbenet, szomorúság és harag vegyes érzése ütközött ki rajta. Kezével a lepedőt markolászta, kaparászta, lassan könnyek szöktek elő a szeméből. Mikor végzett a szöveggel, csak annyit mondott: „Baszd meg, Pityu!”, majd arcát az ágyba temetve zokogni kezdett. Pityu percekig csak nézte őt némán, nem szólt semmit. A csendet végül „Geralt” törte meg:

- Tudod, mit olvas - nem kérdés volt.

- Igen - sóhajtott egy nagyot Pityu. - A búcsúlevelet, amit neki írtam.

- Mit gondolsz, mit érez most?

- Legszívesebben puszta kézzel fojtana meg, már ha még élnék.

- Tudod, mit? Olvassuk el mi is azt a levelet! - ezzel az őrangyal odalépett az ágy széléhez, és olvasni kezdte az e-mailben elküldött üzenet szövegét:

„Drága Arany Virágszálam!

Most írok neked utoljára. A sok vívódás után eljutottam odáig, hogy pontot teszek ennek az egésznek a végére. Mármint a szánalmas életem végére. Mert lássuk be, egy csődtömeg vagyok. Ennyi év alatt sem tudtam előrejutni az életben.

A magánéletem egy katasztrófa, és esélyt sem látok rá, hogy ez változni fog. Valahányszor próbáltam volna közel kerülni egy nőhöz, annak mindig rossz vége lett. Szinte mindig visszautasítottak, hol szépen, hol megalázóan. Az egyetlen eset, amikor kialakult valami kapcsolatnak nevezhető dolog, is csúnya véget ért. A csaj még csak arra sem méltatott, hogy közölje velem: vége. Egyszerűen csak nem keresett többé. Tisztességesen még szakítani sem volt hajlandó velem. Magyarán emberszámba se vett. A lényeg, hogy én sosem voltam elég jó egy nőnek sem. Így aztán meguntam a próbálkozásokat, és feladtam. Mert minek erőlködjek. Nincs értelme. Régen azt terveztem, majd lesz feleségem, családom... de ez ma már elérhetetlen. Beletörődtem, hogy ez a vágyam már úgysem fog teljesülni.

A munka terén sem vittem valami sokra. Hiába van tehetségem a rajzoláshoz, a tehetségemet sosem tudtam kamatoztatni. Tudom, ezért legfőképpen én vagyok a felelős. Be kellett volna fejeznem a főiskolát, de akkor nem volt más választásom, ott kellett hagynom. Utána hiába próbálkoztam, sehova nem vettek fel, mondván, nincs végzettségem. Mert hiába vagyok tehetséges, mindig van más, aki ugyanúgy tehetséges, csak még papírja is van róla. Így aztán most dolgozhatok árufeltöltőként egy szupermarketben. Micsoda teljesítmény! És ez már nem is lesz jobb.

Tudom, hogy mindezért csak magamat hibáztathatom. Egyszerűen fantasztikus tehetségem van ahhoz, hogy rossz döntéseket hozzak. És ezek a rossz döntések aztán megbosszulják önmagukat. Végül eljutottam arra a pontra, ahonnan már nem lehet helyrehozni a dolgokat. Ezt már elbasztam. Szóval döntöttem. Ennyi. Vége. Befejeztem.

Úgyhogy most szeretnék elbúcsúzni tőled. Azt tudnod kell, hogy nagyon örülök, hogy a barátom voltál. Hosszú ideje már a veled való kapcsolatom volt az egyetlen értelmes, értékes dolog az életemben. Igaz, a kapcsolatunk nem volt tökéletes. Sokszor összevesztünk. Még olyat is mondtam, hogy nem vagy igazi barát. Mert rosszul esett, amikor hetekig nem válaszoltál egy levelemre. Mert rosszul esett, hogy mindig csak ígérgetted, hogy meglátogatsz. De aztán sose jöttél. Ez fájt. Persze, én se voltam tökéletes barát. Mindig csak panaszkodtam, meg követelőztem. Tudnod, kell, hogy ezt sajnálom. Tudnod kell, hogy minden veszekedés ellenére, minden „hülyepicsaságod” dacára, én mindig szerettelek (tudod, hogy értem), és mindig a barátomnak tartottalak. Te vagy az egyetlen dolog, amit sajnálok itt hagyni.

De most már befejezem.

Szia!

Az Erő legyen veled! Mindvégig.”

Mire az őrangyal befejezte az olvasást, Emese is összeszedte magát. Már nem sírt, bár még mindig két kézzel törölgette a könnyeit. Remegő kézzel egy cigarettát vett elő, és kiment az erkélyre, hogy elszívja. Így aztán Pityu és „Geralt” kettesben maradtak a szobában. Pityu ezidáig némán, komor tekintettel bámult maga elé. Most megszólalt:

- Most tényleg ezzel akartál meggyőzni? Hogy ő sír, mert meghaltam? Erre azért lehetett számítani.

- Nyilván nem ezzel akartalak meggyőzni. Azt szerettem volna, ha hallod, hogy mit írtál, és egy kicsit elgondolkozol rajta.

- Minek? Gondolkoztam már rajta eleget.

- Arra szeretnék rávilágítani, hogy az életed nem teljes katasztrófa. Hiszen van egy igaz barátod. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Igaz, az életed bizonyos tekintetben megfeneklett, de azért van benne jó is. Az igaz barát ritka kincs.

- Azért ez a barátság nem volt épp tökéletes...

- Van egyáltalán olyan? És ha igen, milyen az? Több mint tíz éve ismeritek egymást, és bár voltak hullámvölgyek a kapcsolatotokban, a problémákat mindig meg tudtátok beszélni, és barátok maradtatok. Lehet, hogy Emese ezt nem mindig fejezi ki kézzelfoghatóan, de fontos vagy számára.

- Ha annyira fontos lennék a számára, akkor nem csak ígérgette volna, hogy meglátogat, hanem meg is tette volna. Én megtettem volna, ha van rá lehetőségem. De Szeged rohadt messze van. Nincs annyi pénzem. Neki van.

- Édes Istenem, már megint ezzel jössz?

- Az „istened”? - vágott vissza az előbbiért cinikusan Pityu.

- Én mondhatom - felelte az őrangyal. - De ne tereld a szót. Igaz, hogy Emese olyan... Emese. Nem tökéletes. Vannak hibái. De szeret téged, és fontos vagy neki, bármennyire is tiltakozol. És ha megölöd magad, azzal nagy fájdalmat okozol neki. És mindazoknak, akik szeretnek.

- Jaj, ne gyere ezzel! Persze, szomorúak lesznek, meg minden. De túlélik. Emese is túléli. Egy év múlva már arra se fog emlékezni, hogy egyáltalán léteztem.

- Mondtam már, hogy mekkora egy fasz vagy? - tette fel a költői kérdést „Geralt”. - Igen, persze, túléli. De sosem fog elfelejteni. Minden nap gondol rád, és ez a jövőben sem fog változni. Nem telik el majd úgy nap, hogy ne jutnál az eszébe valamiről. Mindig lelkiismeret-furdalása lesz amiatt, hogy nem látogatott meg. Azt gondolja majd, talán le tudott volna beszélni az öngyilkosságról. Minden évben elmegy majd a sírodhoz, hogy vigyen egy szál virágot. A második fiát rólad fogja elnevezni. És sokat mesél majd a gyerekeinek az egykori barátjáról, akit nagyon szeretett.

- Na, persze... - jegyezte meg epésen Pityu.

- Ne feledd, én nem hazudhatok! - intette védencét az őrangyal. - Minden, amit elmondtam, igaz. De látom, nem sikerült meggyőznöm téged semmiről. Jobb, ha távozunk innen, és megyünk a következő helyszínre, hátha ott több sikerrel járok.

A szoba eltűnt, és most egy tágas iroda jelent meg. A pedánsan berendezett helyiséget a városra néző ablak előtt álló íróasztal uralta, mely mögött egy középkorú férfi ült, aki a számítógépén ügyködött valamit, és közben a fejét csóválta. Az ajtón a titkárnő lépett be, papírokkal a kezében:

- Meghoztam az aktákat, amit kért - szólt, majd főnöke mogorva arcát látva így folytatta: -Valami baj van?

- Nem értem - jött a válasz. - Arról a fiatalemberről van szó, akiről beszélt nekem. Aki a neten teszi közzé a rajzait. Tegnapelőtt ránéztem, és valóban tehetséges, ahogy mondta. Próbáltam is felvenni vele a kapcsolatot, de nem válaszol az e-mailjeimre.

- Hát, főnök, ő már nem is fog. Ugyanis pár napja meghalt. Én is csak tegnap este tudtam meg. Akartam is már szólni, csak kiment a fejemből.

- Uramisten... - mondta a férfi döbbent arccal. - Ilyen meg se fordult a fejemben. Kár érte. Nagyon tehetséges volt.

- Bizony - helyeselt a titkárnő. - A kislányom imádta a rajzait. Meg is siratta szegénykém azt a fiút.

- És mi történt vele?

- Ez a legszomorúbb az egészben. Öngyilkos lett.

- Hogy micsoda? Vajon mi vihette rá erre? - kérdezte hitetlenkedve a főnök.

- Erről nem sokat tudok, csak annyit, hogy sok problémája volt az életében, amivel nem tudott mit kezdeni. Legalábbis ezt írta az a hozzátartozó, aki megosztotta ezt a hírt a srác blogjának követőivel.

- Én ezt nem értem. Pedig tényleg annyira tehetséges volt. Sokra vihette volna. Be akartam hívni egy interjúra, esélyes volt rá, hogy ő kapja meg a megüresedett illusztrátori pozíciót. Milyen kár érte... Na, de ezen hiába sopánkodunk, azzal nem jutunk előrébb - váltott témát a férfi. - Folytassuk a munkát! - mondta, majd elvette a titkárnő kezéből a papírokat, és beléjük temetkezett. A nő pedig elhagyta az irodát.

- Ez most megint mi volt? - kérdezte epésen Pityu.

- Szerinted? Ha nem esett volna le, az imént épp rólad beszéltek. A fickó munkát akart neked ajánlani, de mivel te megölted magad...

- Na-na. Csak annyit mondott, hogy be akart hívni egy interjúra. Meg, hogy tehetséges vagyok. De ez mind semmi.

- Semmi? Már hogy volna semmi?

- Ugyan már, ne játszd itt az értetlent! Persze, van tehetségem, ezzel én is tisztában vagyok. De a seggem kitörölhetem vele. Végzettség nélkül nem ér az egész semmit.

- Ez nem igaz. Számos olyan embert lehetne példaként hozni, aki pusztán a tehetsége (meg persze kemény munka és kitartás) révén meg tudta valósítani az álmait.

- És számos olyan példát lehetne hozni, amikor a tehetség, a kitartás és a kemény munka sem volt elég. Az, hogy pár embernek szerencséje van, és összejönnek a dolgai, nem jelenti azt, hogy mindenki sikerrel jár.

- Úgy véled, hogy ez szerencse kérdése?

- Igen, úgy vélem, a szerencse is számít. Ezt te sem tagadhatod. De nekem sosem volt szerencsém. Mindig volt valaki, aki nálam jobb volt, vagy egyszerűen csak volt papírja arról, amit tud.

- Oké, igazad van, a szerencse is számít - adta meg magát az őrangyal. - Van, akinek könnyebb utat kell bejárnia, hogy elérje a céljait, és van, akinek nehezebbet. De lehetetlen nem létezik. Kellő kitartással előbb-utóbb te is célba érnél.

- Jaj, hagyjuk már ezt! Jössz ezekkel a közhelyekkel. Az élet nem így működik. Ha igaz lenne, amit mondasz, akkor az emberek döntő többsége boldog életet élne. De közel sem ez a helyzet. Rengetegen élnek szegénységben, nyomorban, veszélyek között. Sok gyerek a felnőttkort sem éli meg, mert olyan körülmények közé születik, ahol az életben maradás is hatalmas kihívás. És akkor hol van még a célok megvalósítása meg a boldog élet?

- Van igazság abban, amit mondasz, de azért elég erősen túlzol, már ami önmagadat illeti. Vannak a világban olyan helyek, ahol rendkívül nehéz az élet, és minden nap küzdelem. De ez rád nem vonatkozik. Te nem valami háború és éhínség sújtotta országban élsz, nem az életben maradásért küzdesz nap mint nap. Van munkád, annyi pénzed, amiből megélsz. Ha egy kicsit összeszednéd magad, és ráfeküdnél arra, hogy kiaknázd a tehetséged, simán előrébb juthatnál.

- Én próbáltam. De nem ment. Hiába jelentkeztem többször is állásokra, mindig kudarcot vallottam.

- Először is: „Tedd! Vagy ne tedd! De ne próbáld!” - idézte „Geralt” Yoda mester szavait. - Másodszor: Azért olyan hű de nagyon nem erőltetted meg magad. Hányszor is próbálkoztál? Ötször, hatszor? Elég gyorsan feladtad.

- Miért, hány próbálkozás után lehet feladni? Tíz, húsz, esetleg harminc? Minek kínozzam magam, mikor három-négy eset után is nyilvánvaló a helyzet? Nincs végzettségem, ezért nem kellek. Hányszor hallgassam végig a sajnálkozásukat, hogy: „Milyen kár, fiatalember, pedig annyira tehetséges. Valahogy próbálja meg befejezni azt az iskolát.” És mégis miből? Annyi pénzt nem keresek, örülök, hogy meg tudok élni...

- Na várjunk csak! - vágott közbe az őrangyal. - Azt, amit az előbb idéztél, csupán egyetlen helyen mondták neked.

- Igen, mert a többi még csak válaszra sem méltatott - vágott vissza Pityu. - „Majd értesítjük.” - mondták, de egy nagy lófaszt értesítettek. Még arra se vették a fáradtságot, hogy közöljék, nem kellek. De elég nyilvánvaló, hogy náluk is ugyanaz volt a probléma. Nem én vagyok az egyetlen tehetséges ember. És inkább azt veszik fel, akinek papírja van, ahelyett, akit támogatni kéne, hogy megszerezze.

- Istenem, szállj már le erről a papír témáról! Te is tudod nagyon jól, hogy nem az oklevél a legnagyobb probléma. Hanem a hozzáállásod. Párszor visszautasítanak, erre te rögtön feladod. Való igaz, nem könnyű a helyzeted, amiatt, hogy nem végezted el a főiskolát. Tudom azt is, hogy nem jókedvedből hagytad ott, muszáj volt elmenned dolgozni édesanyád miatt. De édesanyád már meggyógyult. Itt az ideje, hogy összekapd magad, és végre kezedbe vedd a sorsodat. Mint már mondtam, ha kitartóbb lennél, idővel sikerrel járnál.

- Mondod te. Én ezt nem így látom. Én csak azt látom, hogy bármivel próbálkozok az életben, mindig kudarccal járok. Amit az imént megmutattál, az is csak egy halvány esély. Közel sem biztos, hogy a fickó felvett volna. Vagy igen?

- Ezt nem tudhatom. Az is egy lehetséges jövőalternatíva, de csak akkor, ha életben maradsz, és elmész az állásinterjúra.

- Lehetséges jövőalternatíva. Nesze semmi, fogd meg jól! - legyintett Pityu.

- Azért jóval több ez a semminél...

- Figyelj, hagyjuk! - vágott közbe Pityu. - Nem győztél meg semmiről. Úgyhogy szerintem ne is pazaroljuk tovább az időnket. Szeretnék még ma végezni. Menjünk az utolsó helyre!

- Hát legyen! - egyezett bele az őrangyal.

Az utolsó helyszín az előbbiektől eltérően nagyon is ismerős volt Pityu számára. A szupermarket raktára jelent meg, ahol dolgozott. A raktár végében, az egyik raklapra pakolt dobozokon egy fiatal lány ült, és a könnyeit törölgette. A polcok közül egyszer csak egy másik, valamivel idősebb nő tűnt elő.

- Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek. Kellene egy... Mi a baj, Natasa?

- Semmi - felelte szipogva a lány.

- Csak nem amiatt a hülye Pityu miatt sírsz? Az a barom nem érdemli meg, hogy bárki is sírjon utána. Fasznak kellett megölnie magát...

- De én szeretem őt! - csattant fel Natasa, és újra könnyekben tört ki. - Érted? Szeretem őt! - zokogta.

- Jaj, te lány... - enyhült meg a nő. Odaült Natasa mellé, és átkarolta a vállát. - Tudom, hogy szeretted. Azon a hülyén kívül mindenki tudta.

- Nem volt hülye - ellenkezett pityeregve a szőkeség.

- Hát, ha nem vette észre, hogy belé vagy zúgva, akkor elég nagy hülye volt. Ha meg észrevette, de nem lépett semmit, na akkor volt csak igazán hülye. Te egy gyönyörű, csinos, kedves lány vagy. Megvan a magadhoz való esze. Bármelyik pasi hálaimát mormolna, ha csak szóba állnál vele. De az a barom nem foglalkozott veled. Pedig tudom, hogy amikor idejött, párszor megpróbáltad elhívni moziba, meg ilyesmi. De az a fasz mindig talált valami kifogást, hogy visszautasíthasson. Nem is érdemelt volna meg téged. Tudod, szerintem jobb is, hogy meghalt. Így legalább már nem sóvárogsz utána feleslegesen, hanem szépen elfelejted, és keresel magadnak egy olyan pasit, aki hozzád való. Tudom, most egy darabig nagyon nehéz lesz neked, de aztán túlteszed magad rajta, és továbblépsz. Na, de most már menjünk vissza, mert az élet nem áll meg. Gyere, menjünk ki a mosdóba, hogy rendbe szedhesd magad!

Így aztán a két lány elhagyta a raktárhelyiséget, és Pityu meg az őrangyal maguk maradtak. „Geralt” szándékosan nem szólt semmit, látta Pityu arcán, hogy dühös, így hagyta, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést. Pityu nem is teketóriázott sokáig.

- Ez most megint mi a faszom volt? - fakadt ki. - Hány zokogó nőt akarsz még megmutatni?

- Tudod te jól, hogy mi volt ez. Egy cáfolat.

- Miféle cáfolat?

- A búcsúleveledben azt írtad, sosem voltál elég jó egy nőnek sem. Mint az előbbi példa is mutatta, ez nem igaz. Ez a cáfolat.

- Nincs itt semmiféle cáfolat. Oké, persze, párszor tényleg elhívott moziba meg kajálni. Mondjuk, azt nem gondoltam volna, hogy belém zúgott... De ez lényegtelen. Idővel kiismert volna, és a vége úgyis az lett volna, hogy dob a francba.

- Ezt nem tudhatod.

- Nagyon is tudhatom. Ugyanis mindig ez lett a vége. Ha én nővel kezdtem, mindig pórul jártam. Ergo az ő esetében is pórul jártam volna.

- Egészen pontosan miért is?

- A valószínűség alapja a tapasztalati gyakoriság. Nekem sosem volt sikerem a nőknél. Következésképpen annak valószínűsége, hogy sikerem lesz egy nőnél, a nullával egyenlő.

- Ekkora hülyeséget már rég hallottam. Szerintem kissé agyadra ment a matematika. Az életet nem lehet számokban mérni. De most ebbe nem megyek bele. A lényeg, hogy azért, mert korábban kudarcélményeid voltak, még nem törvényszerű, hogy a jövőben is csak azok lesznek. Itt van például Natasa. Szerelmes beléd. Azért szerintem ez elég jó kiindulópont.

- Dehogyis szerelmes! Azt legfeljebb csak hiszi.

- Miért ne lehetne szerelmes? Mert korábban sosem volt még szerelmes senki beléd?

- Nem azért. Hanem azért, mert nem is ismer. Ergo nem is lehet belém szerelmes. Amit érez, az csupán illúzió. És pont ezért ez a legrosszabb kiindulópont.

- Merthogy?

- Mivel szerelmes belém, ezért eleve irreális elvárásai lettek volna velem kapcsolatban. Borítékolható lett volna, hogy kiábrándul. Szóval valójában jót tettem vele azzal, hogy visszautasítottam. Megkíméltem egy nagy csalódástól.

- Egy igazi lovag áll előttem! - gúnyolódott az őrangyal. - Egy ritka hülye lovag. Tényleg nem értelek, hiszen neked is tetszik a lány, még ha szerelmes nem is vagy bele.

- Igen, tetszik. Szép, meg csinos, meg minden. De...

- De mi?

- Á, hiszen az előbb már elmondtam mindent. Minek ragozzam?

- Engem a valódi ok érdekel.

- A valódi ok? Tudod te azt nagyon jól, mi volt a valódi ok.

- A te szádból szeretném hallani - erősködött „Geralt”.

- Ó, hogy baszódnál meg! Most tényleg ezt akarod? Hogy beismerjem, hogy féltem? Tessék: igen, féltem! A nők engem mindig csak bántottak. Ha közeledtem feléjük, mindig elutasítottak. Már a legelső alkalommal is így jártam, amikor beleszerettem Kingába. Azt a megaláztatást, amit neki köszönhetek, alig tudtam kiheverni. De ezt te is nagyon jól tudod, hiszen ott voltál. Láttad. Igaz?

- Igen. Nem csak láttam. Éreztem is, mindazt, amit te - felelt csendesen az őrangyal.

- Akkor meg mit értetlenkedsz? Azok után, amit ő velem művelt, csoda, hogy félek a nőkhöz közeledni? Szerettem őt, és bár sokáig küzdöttem ez ellen, végül összeszedtem a bátorságom, és szerelmet vallottam. Erre azt kaptam, hogy megalázott, a földbe döngölt. Szerinted ezek után az ember mer még bármit is tenni?

- De azért utána is próbálkoztál. Ott volt Andi. Vele együtt is voltál egy darabig.

- És annak mi lett a vége? Miután jobban megismert, szó nélkül otthagyott. Még azt is úgy kellett úgymond kikönyörögni tőle, hogy szakítson velem. Kevés voltam neki, ezért dobott. Ezt meg is mondta

- De még ezután is próbálkoztál.

- Igen, próbálkoztam. Kétszer is. De egyikből se lett semmi. Mert annyit bénáztam meg szerencsétlenkedtem, hogy elhajtottak a francba. Egy ilyen rakás szerencsétlenséggel, mint én, nem foglalkoztak. És aztán feladtam. Beláttam, hogy nincs értelme. Kár is próbálkoznom, mert a végén úgyis rosszul járok.

- Ezt nem tudhatod biztosan. Van rá esély, hogy megtaláld a boldogságot.

- Folyton ezt szajkózod. Most már akkor bizonyítsd is!

- Bizonyítsam? - most már az őrangyal is felemelte a hangját. - Mit akarsz hallani? Hogy létezik egy olyan jövő, ahol boldogan élsz? Ahol összejössz Natasával és elveszed feleségül? Ahol Emese lesz a koszorúslány az esküvőtökön, majd a három gyereketek közül az egyiknek a keresztanyja? Ahol elismert illusztrátor válik belőled? Hát akkor tudd meg, létezik ilyen jövő! És elérhető a számodra. Tessék, megmutatom!

Ezzel „Geralt” odalépett Pityuhoz, és a kezét ismét védence homlokára helyezte, aki most egy látomást látott. Képek jelentek meg előtte. Képek arról, ahogyan közösen megnéznek egy filmet Natasával, majd a mozi után hazakíséri a lányt, ahol elcsattan az első csók. Arról, ahogy megkapja azt a bizonyos állást. Arról, ahogyan Natasa könnyes szemmel mond igent, amikor megkéri a kezét. A templomról, ahol összeházasodnak, és arról, hogy az eldobott menyasszonyi csokrot Emese kapja el. A szülőszobáról, ahol első gyerekük megszületik. És még sok másról, örömről, bánatról, amit közös életük során átélnek. Aztán a képek eltűntek. Pityu döbbent arccal állt egy darabig, végül megszólalt.

- Azt mondtad, nem mutatsz nekem ilyet, mert ez a jövő túl bizonytalan.

- Bíztam benne, hogy elég lesz, ha rámutatok arra, hogy az okok, amelyek miatt végezni akarsz magaddal, erősen megkérdőjelezhetőek. Hogy nem igaz az, hogy számodra nincs esély egy boldog életre. De hiába győzködtelek, hiába cáfoltam meg a téveszméidet, te makacsul ragaszkodsz hozzájuk. Nem hagytál más választást, muszáj voltam minden eszközt bevetni.

- És miért nem ezzel kezdted?

- Mert elküldtél volna a fenébe, hogy mást hülyítsek ezzel. Az eddig folytatott vitánk nem volt értelmetlen. Csak éppen kevés ahhoz, hogy meggyőzzelek.

- Még most sem győztél meg semmiről.

- Tudom. De sikerült elbizonytalanítanom téged, ne is tagadd! És ahogy elnézem, nálad ennél többet nem is lehet elérni. Úgyhogy ezzel végeztünk is.

Ekkor Pityu hirtelen ismét a háztetőn találta magát, ahonnan le akart ugrani. Még mindig éjszaka volt, mintha egy perc se telt volna el azóta, hogy az őrangyal megjelent.

- Szóval ennyi volt? - kérdezte Pityu.

- Igen - válaszolt „Geralt”. Én megtettem minden tőlem telhetőt. Most légy szíves, lépj vissza a tető peremére!

- Miért?

- Mert amikor közbeavatkoztam, ott álltál. Ha mi, őrangyalok megjelenünk a védencünk előtt, nagyon szigorú szabályokhoz kell tartanunk magunkat. Csak meggyőzést alkalmazhatunk, más módon nem befolyásolhatjuk az eseményeket. Te ott álltál a tető szélén, ezért ott is kell állnod, amikor eltűnök. Amikor ez megtörténik, te elfelejtesz mindent, ami az elmúlt kb. fél órában történt. Semmire se fogsz emlékezni.

- Akkor hogyan fogja ez befolyásolni a döntésemet? Hiszen még nem döntöttem.

- De, már döntöttél. Csak még nem tudsz róla. Lépj föl a peremre!

Pityu így is tett. Az őrangyal fellépett mellé, és kezét védence vállára helyezte. Egy darabig így álltak ott, majd Pityu megszólalt:

- Tudod, „Geralt”, elég idegesítő egy alak vagy. De azért örülök, hogy megismertelek.

- Én is, Pityu. Isten veled! - mondta „Geralt”, és azzal eltűnt.

A fiatal férfi bizonytalanul állt a tízemeletes ház tetejének peremén. A lábai kissé remegtek, a szíve zakatolt, az arca szinte égett, úgy ki volt pirulva. Egy pillanatra behunyta a szemét, és hatalmasat sóhajtott. Ez kissé megnyugtatta. Némán nézte az alant elterülő város éjszakai fényeit, közben csak úgy kavarogtak a gondolatai. De ahogy ott állt, a hűvös szélben, ami a magasban fújt, ez a kavargás lassan megszűnt. Döntött. Vett egy mély lélegzetet, és...

VÉGE