Szerelmes Vers

Még 2003 júniusában írtam ezt a szerelmes verset, az akkori barátnőmnek. Az a szerelem már elmúlt, a régi barátnő már messze jár, de a vers megmaradt. Évekig egy dobozba volt zárva, az összes többi olyan emlékkel, ami rá emlékeztetett. Aztán pár hónapja a kezembe akadt az a doboz, s ezt a verset is újból elolvastam, és készítettem belőle egy digitális másolatot (magyarul begépeltem), mivelhogy annak idején a barátnőmmel még a hagyományos postai úton leveleztünk, így ez a vers csak papíron volt meg. Ezt a verset még soha sehol nem tettem közzé, de most úgy gondoltam, ha már csinálom ezt a blogot, megosztom ezt is, végül is, ez is az énem egy része. Régebben ugyanis írogattam verseket (többek között szerelmes verset is, csak azok elvesztek), de évek óta ez az utolsó. Most visszaolvasva nem tűnik olyan rossznak, habár néhol nagy hülyeségek vannak benne, de hát, a szerelmes ember hülye, szóval ezen nincs mit csodálkozni. :D

Íme, a vers:

Éjszaka van, úgy tizenegy óra.
Az emberek már mind nyugovóra
Tértek. De én még mindig fenn vagyok.
Nem alszok, egyre csak rád gondolok.

Kezemben a fényképedet tartom,
Nézem, és közben neved suttogom.
Szemem rátéved a fényes holdra:
Ó, Istenem, mikor látlak újra?!

Arra gondolok, hogy együtt vagyunk,
Kéz a kézben, lassan sétálgatunk.
Megállunk, mélyen szemedbe nézek,
Ajkammal forrón ajkadhoz érek.

Elképzelem, kimegyünk a zöldbe,
Leülünk a ringatózó fűre.
Összebújunk, köröttünk csak Gaia,
Ég és a Föld ránk áldását adja.

Istenem, bárcsak veled lehetnék!
Ezért bármit, akármit megtennék!
A Százfejű Sárkányt is legyőzném,
A Szent Grált a lábaidhoz tenném!

Hogy mikor látlak, az most még talány,
Addig is marad a kínzó magány.
Az ágyban fekszem, szemem lehunyom,
Te vagy az utolsó gondolatom.
Mert SZERETLEK, Ó, SZERETLEK nagyon!