Újabb vers

Ezt a verset még középiskolás koromban írtam, egészen konkrétan pár hónappal a suli befejezése előtt. A vers megértéséhez tudni kell azt, hogy a középiskolában eltöltött évek életem legrosszabb korszaka volt, se előtte, se utána nem éltem át sehol olyan megaláztatásokat, mint ott. Nem részletezném a dolgot. A lényeg, hogy a középiskola vége felé közeledve érzéseimet egy versben fogalmaztam meg. Ezt a verset azután az egyik irodalomóra keretén belül felolvastam az osztálytársaimnak, vagyis azoknak, akiknek szólt. Találjátok ki, mi volt a reakciójuk. Talán el sem hiszitek, de megtapsolták. Nem vicc, ez komoly, vastapsot kapott a vers. Nem igazán értettem a dolgot, akkor azt hittem, hogy nem értették meg azt, hogy ez nekik szól. Ebben lehet némi igazság, mint ahogy abban is, amit akkori magyartanárnőm mondott. Ő úgy vélte, azért tapsolták meg, mert bizonyos szintem azonosulni tudtak vele, kicsit az ő érzéseiket is megfogalmaztam. Mindenesetre furcsa élmény volt.
Fura volt ezt a verset most, évekkel később olvasni. Már nem is emlékeztem rá, hogy akkor ennyire dühös voltam rájuk. De ahogy újból olvastam, ismét feltörtek bennem a régi emlékek, és az igazat megvallva, nem volt egy kellemes dolog. De úgy gondolom, néha azért nem árt, ha az ember emlékezteti magát a rossz dolgokra is, amiket az életben megélt. Így talán jobban tudjuk értékelni a jó dolgokat.

És akkor jöjjön maga vers. Nincs túl sok irodalmi értéke, de úgy gondolom, jól kifejezi azt a lelkiállapotot, amit akkoriban megéltem. Az eleje eléggé negatív hangulatú, de aztán kifejezetten pozitív gondolatokkal zárul. (A vége egy kicsit biztos furán hat, magyarázatként annyit, hogy akkoriban éltem hippi korszakomat, ezt tükrözi az utolsó rész). Szóval akkor a vers:

Hozzátok!

Hozzátok szólok, hozzátok, Emberek,
Kikkel együtt teltek a hosszú évek.
Hozzád szólok, te „híres” Társadalom,
Hozzád, ki elvette oly sok szép napom.

Azalatt, míg tarka köreidben éltem,
Nem sokat akartam, nem sokat reméltem.
De próbáltam, tettem, és végül elértem:
Úgy, ahogy van, meguntam egész életem.

Akartam Része lenni az Egésznek,
Hogy elfogadjanak, akik lenéznek.
De Te a Jóra Gúnnyal válaszoltál,
Észre sem vetted, ha lelkembe martál.

Akartam segíteni, hogy Neked jobb legyen,
Törtem magam elégszer a Te érdekedben.
De válaszul mindig csak ígéretet adtál:
„Meghálálom!” De végül mindig megtagadtál.

Akartam nem látni, hogy romlik a sorsom,
Kihasználsz, félredobsz, ez a mindennapom.
Én lettem a Nagykönyv, amit elővehetsz
Bármikor, aztán, ha nem kell, visszatehetsz.

Akartam hinni, hogy eltűnik a bélyeg,
Hogy Magadba fogadsz, makacs Embertömeg.
Aztán hirtelen mégiscsak letámadtál,
Puszta jóérzésből egy jót belémrúgtál.

Akartam szeretni, tiszta szerelemmel,
Ahogy talán csak egyszer szeret az ember.
De Te kegyetlen szavakkal elfojtottál,
Ellöktél magadtól, durván megtapostál.

De ne hidd, hogy ezek alatt összetörtem!
Felálltam, s bár egy kissé meggyötörten,
Mint porából a Főnix, újjászülettem,
De csak nemes por állt össze Újjá bennem!

És most itt állok ismét magányosan,
Egyedül, egymagam a gondjaimban.
De Én vagyok, Én, a Büszke, a Magyar,
A Hippi, a Művész, ki élni akar!
Az, kire az Ősök büszkén néznek le,
S azt sugallják: Hippi, mindent bele!
Azt mondják: Élj békének, szerelemnek,
És boldog leszel, csak higgy a szívednek!
És igazuk van!

Most már megbocsátok mindent, mindenkinek,
Nem kell semmiért sem elnézést kérnetek.
Szemem előtt ott lebeg már az Újvilág,
Hol talán szebb élet vár, s több kék virág.